2.Az egyházatyák kora (IV-VII. század)
Az apostoli korban felhalmozott teológiai és liturgiai kincsestár megőrzését, fejlesztését kiváló egyházatyák, püspökök, pátriárkák végezték el (nyugaton: Szent Ambrus, Szent Ágoston, Nagy Szent Leó pápa stb., keleten: Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely stb.).
A liturgikus ének fejlődésére két intézmény volt nagy hatással. A IV. századtól kezdve terjed el előbb keleten, majd nyugaton a szerzetesség intézménye. Nyugaton a Nursiai Szent Benedek által 530 körül alapított bencés szerzetesség lett a meghatározó a jövő századokra nézve. Az utánpótlás nevelése intézményes formát öltött előbb a nagy bazilikákban, majd más templomokban is. Az énekmesterek vezetése alatt létrejövő scholák nemcsak a tanítás bázisai voltak, hanem az ének megőrzésének, gyarapításának műhelyei is.
Mit énekeltek ebben a korban?
• Kiépül a recitatív tónusok rendszere.
• Megjelennek a gazdagabban kidolgozott önálló recitatív szöveg- és dallamtípusok
(Te Deum, Exsultet, passió).
• Rögzülnek a responsorium breve tónusok, s megindul a responsorium prolixum
repertoárjának kidolgozása.
• Milánóban megjelenik, majd a latin rítus egész területén terjedni kezd a himnusz-
éneklés.
• A régi olvasmányközi énekek mellett (graduale, tractus) megjelenik a három
cselekmény-kísérő ének (introitus, offertorium, communio).
• Az alleluják éneklését az egész egyházi évre kiterjesztik. A korszak második
felében az alleluja verzussal bővül.
Ebben az időszakban rögzült, hogy mely szövegeket választják ki liturgikus énekre, s azokat a liturgia mely pontjain (ünnepein, szertartási elemein) használják; el kellett dönteni, hogy az adott szöveget mely tónusban fogják énekelni, és hogy a tónus által adott többféle lehetőséget hogyan hozzák összhangba a szöveg felépítésével (pl. zárlatok elhelyezése).
A római egyház fokozatosan kiépítette a proprium teljes rendjét, és az ünnepek száma a IV-VII. században gyarapodott. A korszak végére rögzült, hogy melyik liturgikus napon mit kell introitusként, communioként vagy Magnificat-antifonaként énekelni. Ez a folyamat elsősorban a misében következett be (legkésőbb az alleluják sorozatában), a zsolozsmában mindvégig nagyobb tere maradt a helyi döntéseknek.
Ebben az időszakban rögzült, hogy mely szövegeket választják ki liturgikus énekre, s azokat a liturgia mely pontjain (ünnepein, szertartási elemein) használják; el kellett dönteni, hogy az adott szöveget mely tónusban fogják énekelni, és hogy a tónus által adott többféle lehetőséget hogyan hozzák összhangba a szöveg felépítésével (pl. zárlatok elhelyezése).
A római egyház fokozatosan kiépítette a proprium teljes rendjét, és az ünnepek száma a IV-VII. században gyarapodott. A korszak végére rögzült, hogy melyik liturgikus napon mit kell introitusként, communioként vagy Magnificat-antifonaként énekelni. Ez a folyamat elsősorban a misében következett be (legkésőbb az alleluják sorozatában), a zsolozsmában mindvégig nagyobb tere maradt a helyi döntéseknek.
Ebben az időben ugyanis úgy keleten, mint nyugaton helyi központok voltak az irányadók mind liturgiai, mind zenei szempontból. Keleten Antiochia, Alexandria, Bizánc és Jeruzsálem a fejlődő liturgia központja. Nyugaton Itália (milánói vagy ambrozián liturgia Szent Ambrus püspök nevéből, órómai liturgia, dél-olasz vagy beneventumi liturgia), Hispánia (= Spanyolország, mozarab liturgia), Gallia (= Franciaország, gallikán liturgia) és az ír sziget azok a nagyobb tájak, melyeken belül az egyes központok liturgiája kialakult.
3.Európa megkeresztelésének kora (VII-XI. század)
A Karoling császárok - Pipin, majd Nagy Károly és utódai - úgy akarták Európát egységes birodalomban összefogni, hogy annak liturgiája és liturgikus éneke is egységes legyen: Róma szokásait kövesse. Ezért írták le, szerkesztették könyvvé a frank birodalom papjai a római rítust, majd a római éneket is, hogy ezáltal könnyebb legyen annak megtanítása Európa egész területén. Így született meg a hangjegyírás is a Karoling-birodalomban.
A Nagy Károly-féle egységesítés következtében viszont megszűnt a gallikán liturgia; maradványai a reform-gregoriánba szívódtak fel. A mozarab zenei kódexek viszont hiába élték túl az arab megszállást: mire a vonalrendszerre való átírás segítségével leolvasható állapotba kerülhettek volna, a római egységesítő törekvéseknek sikerült a felszabadított területeken megszüntetni a hagyományos liturgiát. Egyedül Milánó (ambrozián liturgia) tudta a mai napig megőrizni liturgiai és ezzel zenei önállóságát. A beneventumi kéziratok szemléletesen tanúsítják a római gyakorlatra való áttérés menetét: a régi, helyi változat mellett ott áll az újonnan behozott is, 808-ban pedig, amikor odakerülnek Bertalan apostol relikviái, a beneventumi mesterek már teljesen római stílusban komponálták az ünnep miséjét.
A per annum (évközi idő), a temporale (az Úr ünnepei) majdnem egészét és a sanctorale (a szentek ünnepei) ősrétegét illetően a VIII. században már teljes az énekrepertoár, ami a gregorián törzsanyagát alkotja. Ugyanakkor megindult egyes régi műfajok gyarapítása (pl. Magnificat-antifona minden évközi vasárnapra; új ünnepek zsolozsmái főként a sanctoraléban; a repertoárt gazdagító új alkotások, pl. alleluják). Emellett új műfajok válnak népszerűekké. Ilyen a tropus- és a sequentia-költészet, továbbá a miseordinárium-dallamok megalkotásának hulláma. Az új alkotói tevékenységgel együtt jár a gregorián stílusváltozása, a gregorián új stílus kifejlődése és elterjedése.
Minden egyes helyi egyház repertoárja a következő szerkezetet mutatja: törzsanyag + nagyobb területeken használatos regionális darabok + csak szűkebb körben ismert lokális tételek. A gyarapodásban nagy segítséget jelentett a kottaírás használata, és a nyolc tónus elmélete.
4.A gótikus katedrálisok kora (XII-XV. század)
A gregorián ebben az időszakban már együtt él az egyre komplikáltabb polifón (többszólamú) zenével. A városi polgárság a hivatalos közös miséken kívül egyre inkább igényli a saját lelki üdvéért bemutatott miséket is. Így a főmisén és a naponta elénekelt Mária-misén kívül a templomok kápolnáiban tartott alapítványi misék is énekeseket kívántak. Ezeken a Máriáról, a középkor népszerű szentjeiről szóló énekek, a gyászmise tételei hangzottak el hetente többször is. A gyakran ismétlődő misékhez a repertoár változatossá tételére új tételek, a gyakran ismétlődő szövegekhez - elsősorban az ordinárium-tételekhez - új dallamok készültek a gregorián új stílusában. Megindul és gazdag termést hoz a sequentia-költészet új korszaka.
Ez az időszak rögtön egy századokra kiható újítással indul: Arezzoi Guido bevezeti a vonalrendszeres kottaírást és a kulcsokat. Az új kottaírást felhasználják arra, hogy minden egyházi intézmény (püspökség, szerzetesrend, kolostor) írásban lerögzítse saját gyakorlatát. A középkor vége felé a többszólamúság hatással van a gregorián előadásmódjára is. Sokfelé lelassul a tempó, a díszítések, különleges énekes technikák eltűnnek, a hangok egyenletesebbekké válnak.
5.A tridenti zsinat kora (XVI-XIX. század)
A római egyháznak a XVI. században két nagy problémával kellett megküzdenie. Az egyik a reneszánsz korban fellépő, az egyházat belülről is kikezdő elvilágiasodás, a másik pedig az egyházat megosztó vallásszakadás, a reformáció. Az egyház dolgainak rendbe hozására hívták össze a tridenti (más néven: trentói) zsinatot (1545-1563). A liturgiát megtisztították mindattól, ami a késő középkorban az ősi magra rárakódott, s a római kúria által használt zsolozsmafajtát az egész világra kiterjesztették. Ezzel néhány évtized alatt megszűntek a helyi liturgiák, és velük együtt a helyi gregorián hagyományok is. Közben azonban a gregorián maga is elvesztette addigi kiemelt helyét. Egyrészt a többszólamúság, másrészt az anyanyelvű éneklés nyomta el. Viszont sajátos élettere támadt a protestáns országokban, ahol a XVI-XVII. században sokfelé lefordították a gregorián repertoár egy részét anyanyelvre, hogy ezzel vessék meg egy új protestáns liturgikus ének alapjait.
Hivatalosan érvényben maradt a mise és a zsolozsma megtisztított, régi törzsanyaga, mégpedig a hivatalos római változat szerint. Viszont elhagyták az új hivatalos könyvekből a legtöbb sequentiát, a tropusokat, a középkori allelujákat, az új ordináriumokat, a zsolozsmából pedig szinte minden saját anyagot, ami 1000 után létrejött. A hivatalos római énektár a következő századokban alig bővült, hiszen csupán néhány új ünnephez volt szükség új énekekre (pl. Rózsafüzér Királynője, Szent Család ünnepe), ahol az új szövegeket hangról hangra ráhúzták a régi dallamokra.
A tridenti zsinat után a gregorián dallamok terén durva modernizálást kényszerítettek ki a zenészek. A gregorián prozódiáját (= a dallamnak a szöveg ritmusához és hangsúlyához történő igazítása) ki akarták javítani, a dallamokat pedig ésszerűen lerövidíteni. Egy bizottság végezte el a munkát, a dallamokat erősen átírták, a melizmákat nagyrészt kihagyták. Az átjavított gregorián az olasz Medicaea kiadónál jelent meg, s ezért hívjuk Medicaea-változatnak. Ezt a változatot nyomtatták ki sok ezer példányban, terjesztették el a világban, s egészen 1900-ig ezt a „romlott” gregoriánt használták.
6.A megújulás kora (XIX-XX. század)
A XIX. században egyre többen érezték, hogy a liturgia forrásaihoz való visszatérésre van szükség, valamint hogy a liturgia lényegéhez tartozik a zene, s a kettő megújulásának együtt kell járnia. Ennek a mozgalomnak az élére a francia Solesmes (ejtsd: Szolem) kolostora állt. Lemásolták a legrégibb középkori kódexeket, táblázatokba állították össze a dallamok változatait, később lefényképezték a legfontosabb kódexeket, és a fényképeket igyekeztek nyomtatásban közreadni. E munkák célja gyakorlati volt: meg akarták állapítani a gregorián dallamok hiteles, régi alakját, s azt bevezetni az egyházi gyakorlatba. Tevékenységüket nagy ellenállás fogadta, s csak akkor tudták ügyüket győzelemre vinni, amikor X. Pius pápa melléjük állt. 1903-as Motu Proprio-jában az egyházi zenére általános szabályokat állított fel, s kijelentette, hogy a római egyház zenéjének alapja a gregorián, melyet minden templomban, kolostorban, papi szemináriumban ápolni, gyakorolni, tanítani kell.
X. Pius, elfogadva a solesmes-i szerzetesek érveit, elhatározta az új énekeskönyvek kiadását. Az új római könyvek, most már a helyreállított dallamokkal, 1908-tól folyamatosan jelentek meg a következő évtizedek alatt.
A gregorián egyházi használata tekintetében fordulatot hozott a II. vatikáni zsinat (1963-1966). Bár a zsinat határozata deklarálta a gregorián elsőségét, az anyanyelv engedélyezése a gregorián visszaszorulásához vezetett. Egyesek megpróbálkoztak a gregorián lefordításával, mások scholák alapításával próbálták meg legalább egy-egy misén fenntartani, vagy gregorián napokon, tanfolyamokon népszerűsíteni.